KöltéSzerda // Válogatás Mizsur Dániel verseiből : Kávészünet

KöltéSzerda // Válogatás Mizsur Dániel verseiből

(fotózott részlet a könyv borítójáról)

Hazafelé

Az utcán halad,
mindig elfelé, de úgy hiszi,
valamihez most közelebb lehet jutni.
Nyirkos leveleket verne fel a szél:
a nyár erőtlen búcsúja. Rozsdás
borostyánszőnyeg fekszik sápadt
betonfelszínre, mintha odaszögelték volna.
A barna szag is csak az
emlékeket csalja elő, ebből tudja,
nem először járhat itt.
Aztán lassan
eszébe jut a hazafelé vezető út is, a sárga
zörgésből pedig kihallani már néhány
keresett szót; miért nem emlékszem semmire,
majd tovább koptatja az évszakot, a reggeli köd
megül a felejtés árkaiban, hátha eszébe jut
egy térkép is, ami ezentúl mindig
otthon tartaná.

(vers forrása: Mizsur Dániel: Karc. Budapest, FISZ, 2017. p. 13.)

*

Mást vártál

Azt vártad, hogy a folyó majd
maga alá gyűri a várost,
hogy a szünetet tartó, tömör tér
vagy az itt megpihenő,
márvány alá rejtett föld,
amit azért taposol, hogy végre
valahol megszakadjon,
majd némi feloldozást kínál.

Nem gondoltad volna, hogy e békés
tömeg úgy ékelődik a város szorításába,
ahogyan egy test eltűnik a másik alatt:
levegőt vártál és rád nyitott tereket,
ahol végre egyedül állhatsz.

(vers forrása: Mizsur Dániel: Karc. Budapest, FISZ, 2017. p. 16.)

(saját fotózás)

Rom

A lépcsőn áll, féloldalt, háttal a háznak,
ahová nyugodni térnek. Mögötte ősz,
és egyetlen ablak a sötétben. Utoljára, hogy majd
túléli valami. És te alatta térdelsz,
az egyetlen épen maradt lépcsőfokon. A többi
mintha egy rom maradéka: hogy lehet így,
ahol ember jár, kérdeznéd.
A gondatlanság zavar leginkább, hogy egyszerre
nem érted, ki az, aki most feletted áll.
Látod a kézjegyét,
a kézjegyed, hallod tegnapról a hangját,
és még ismernéd is ezt a következetesen
félretartott tekintetet; de ő elindul,
és te még mindig nem érted sem a helyszínt,
sem az időt,
az egyetlen gyúló fényt a foszló ősz
sötétjében.

(vers forrása: Mizsur Dániel: Karc. Budapest, FISZ, 2017. p. 22.)

*

Valami most törik

Ezt is majd újra,
ezt is majd újra kell tanulni,
benézni bátran mély udvarokba,
megbízni rozsdás, kerti tárgyakban,
ahogy ellenállnak,
ellenállnak holdfénynek, hívatlan
tekintetnek.

Mintha azóta állnának itt, mióta
elhagytam őket,
rám várnak, pedig nem itt élek.

Tovább. Egy faág beleroppan a sötétbe.
beletöröm a csöndbe –
elég egy villanásnyi hang,
és felveri a gyanakvó utcát.

Jártam már itt.
Valaki most felém nyújtja a kezét,
valaki most azt mondja,
ezentúl nem kell félned,
ezentúl nem kell félnem
a hosszú utaktól, a véletlentől,
ahogy rám feszül.

Valami most törik.

(vers forrása: Mizsur Dániel: Karc. Budapest, FISZ, 2017. p. 25-26.)

*

Mizsur Dániel: Karc katalógusunkban >>>

összeállította: Juhász István

Vélemények

Hozzászólás küldése