Élménybeszámoló az OIK 2025-ös Nyílt Napján tartott irodalomterápiás alkalomról
(Szigorúan a csoporttitok megtartásával.)
(Saját fotózás.)
Ezen az alkalmon 4 fő vett részt, közülük 2 fő volt már irodalomterápiás csoportülésen, nálam (is). 🙂 Egy költő is közreműködött volna, Locker Dávid, de sajnos nem tudott velünk lenni, így az ő versével dolgoztunk ugyan, viszont akkor nem tudtuk megszólítani, nem tudtunk vele beszélgetni a verse kapcsán. A verset is én olvastam fel emiatt Locker Dávid helyett.
A kezdő körben naptárkivágatok voltak segítségünkre az aktuális hangulatunk leképezéséhez. Alapvetően nem volt senkinek sem kiugróan jó vagy rossz a hangulata, jól indultunk neki a beszélgetésnek.
(A bejegyzés a kép után folytatódik.)
(Fotó: Madarász Tímea.)
Ezt követően megismertük az erre az alkalomra, Dáviddal közösen választott verset, mely vers a kialakult helyzet okán az én, és nem Dávid felolvasásában hangzott el. A vers a Tanácsok szégyennel ébredőknek volt.
(A bejegyzés a kép után folytatódik.)
(Saját fotózás. Nagyobb méretben kattintás után olvasható.)
A verssel kapcsolatban (mivel elég nagy volt a szórás életkort tekintve) rögtön az került terítékre, kiben nincsenek vagy épp vannak gátlások. Abban meg tudtunk állapodni, hogy az életkor előre haladtával (a csoportban legalábbis) ez egyre elenyészőbb vagy semmilyen nehézséget nem okoz, de azért személyiségfüggő is. A csoportban mutatott aktivitás is felmerült az egyik csoporttagban, akinek mondtam, attól, hogy valaki csendesebb, ugyanúgy aktívan dolgozik, csak éppen magában. Ekkor megszólalt valaki, hogy neki nagyon telitalálat ez a vers, és akkor is nagyon megérintette, mikor először olvasta (korábbról már ismerte a szöveget), és ezért nem szeretett volna még megnyilvánulni, emésztenie kellett az olvasottakat. Nagyon örültem annak is, hogy nem kerülgettük a forró kását, többször többen is a forró kását emlegetve, kissé provokálva a többieket (természetesen mindezt a beszélgetés előre mozdítása érdekében, egymást tiszteletben tartva) próbáltak az én felé evickélni (Miért általánosságban a versről beszélgetünk, nem az a lényeg, mit gondolunk, hogy vagyunk mi?). Ekkor nagyon örültem, hogy a személyközpontú és nem a szövegközpontú irodalomterápiára vetült a fény, ugyanis én mindig úgy adok instrukciókat, hogy a saját személyünk, az én legyen fókuszban, nem pedig a szöveg, a szöveg a beszélgetés beindítója, sorvezetője csupán. Azt azért elmondtam a csoportban, hogy nyitott csoport lévén nehezebb a mélyebb megosztások felé eljutni, egy zárt csoportbéli folyamat jobban teret adna ennek az abban fennálló feltételeknek, körülményeknek köszönhetően.
A záró körben szintén az asztalra kitett képeket hívtuk segítségül. Három dolgot is megállapítottunk. Tisztábbá váltak dolgok, jobb lett a hangulatunk, és örültünk annak, hogy a véleménykülönbségek jól meg tudtak férni egymás mellett, tudtunk kulturáltan, egymást elfogadva véleményeket ütköztetni, ezáltal jó élmény volt a csoportban érezhető sok-látószögűség.
A végén felvetettem, hogy ha már úgy alakult, Locker Dávid nélkül tudunk csak beszélgetni, de egyébként jött volna, akinek van kérdése vagy észrevétele, írja meg visszajelző kártyán, így közvetetten el tud jutni hozzá. Ezzel a lehetőséggel többen éltek is, így amiket kérdezni vagy visszajelezni szerettek volna, eljuttattam Locker Dávidhoz. Interjú szerűen adom közre, a végén pedig még egy hozzám intézett kérdést is megválaszolok.
Kedves Dávid!
Juhász István: Nagyon sajnáljuk, hogy nem tudtál köztünk lenni, de vis maior helyzet bárkivel előfordulhat. A csoporttagokkal megbeszéltük az alkalom lezárásakor (pontosabban felvetettem a lehetőséget, és éltek is vele), hogy a visszajelző kártyákra kérdéseket is írnak, ezeket pedig átadom Neked, és megkérlek, válaszolj rájuk. Így azokat a kérdéseket, melyeket élőben feltettek volna, mégis fel tudják tenni, és majd el tudják olvasni a válaszaid. Szerettem volna, ha meg tudnák kapni azt az élményt, mintha köztünk lettél volna, és mintha beszélgethettünk volna Veled is.
Az egyik csoporttagot két dolog is érdekli. Az egyik az, hogy az alkalomra általunk közösen választott Tanácsok szégyennel ébredőknek című verset, mellyel dolgoztunk is, hány évesen írtad?
Locker Dávid: Fú, azt hiszem, olyan 22 lehettem.
JI: A másik, hogy az előbb említett csoporttag nagyon magabiztosan állította a beszélgetés folyamán azt, hogy ez a vers a hűtlenségről és az ezzel kapcsolatos vívódásról szól… Te hogy látod ezt? Amit még én hozzátoldanék, miről szól a vers, te mit szerettél volna megmutatni azzal, hogy megírtad?
LD: Sajnos jól érezte ki a kedves olvasó/csoporttag – ennek a versnek az életrajzi ihletése valóban egy részegen „elkövetett” (nincs erre kevésbé kriminalisztikus csengésű szó?!) hűtlenség volt. De azt hiszem – legalábbis bízom benne –, hogy a vers ennél tágasabban szól a szorongás és a drogok kapcsolatáról. Hiszen alapélményünk, hogy pl. az alkohol gátlásoldó hatására olyan, mintha végre „önmagunk lennénk”. És itt csatolnék át a következő kérdéshez…
JI: Egy másik résztvevőt a vers utolsó két sora érdekli. Mit jelent számodra az, hogy „magaddá szorítsanak”? Egy harmadik csoporttag (megjegyzem), hogy köszöni az utolsó két sort.
LD: Azt, hogy a fentiekkel ellentétben a gátlásaink, a szorongásaink is mi vagyunk. Sőt az ösztönkésztetéseinket ezek az akár morális ihletésű, akár lelki eredetű gátak „csatornázzák” egy (többé-kevésbé) koherens énné. Mint ahogy az alaktalan víztömegből is a partjai határolnak folyót. Nyilván nem értek a pszichológiához, de valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy a tudatalattink és a felettes énünk együttesen alkotják a személyiségünk. Nem lehet az egyik részt az egész helyére állítani. A drogok az elsőt, a mindenfajta puritanizmus a második Részt téveszti össze az Egésszel. Egyszerre vagyok a legsötétebb vágyaim, és az, aki az angyalokkal rokon.
JI: Nagyon köszönöm, hogy megválaszoltad a Hozzád intézett kérdéseket! Egy kérdés pedig hozzám is érkezett, ezt itt megválaszolom. A kérdés pedig: a vezető lehet résztvevő is? Természetesen igen, ha nem uralja le a beszélgetést, hiszen a csoportvezető/facilitátor/irodalomterapeuta/nevezzükbárhogy nem szabad, hogy a középpontban legyen, nem róla szól egy csoportülés. Viszont a sajátélmény megosztásai olykor előre tudják vinni a beszélgetést, például egy hosszabbra nyúlt csendből mozdítják el a csoporttagokat, ihletet adhat, milyen megosztásokra vár, de azt a benyomást is keltheti, hogy megközelíthető, hogy ő is ember… szóval szerintem van helye annak, hogy a csoportot vezető személy megosszon magáról dolgokat, ha azt nem viszi túlzásba, és ha azzal előre tudja mozdítani a beszélgetést. Nyilván segítője válogatja, én sem nyílok meg annyira, hogy elveszítsem a szerepem, de nem vagyok annak sem a híve, hogy soha semmit ne osszak meg, nekem az olyan életidegen.
Juhász István
Vélemények
Hozzászólás küldése