A hét könyve – Szőllősy Klára, Caruha Vangelió: Az Olimposztól Angyalföldig
(Saját fotózás.)
A közelmúltban olvastam az 1969-ben megjelent „Az Olimposztól Angyalföldig” című könyvet, mely az idén januárban elhunyt Caruha Vangelió életútját mutatja be 1940 és 1969 közt. Szőllősy Klárával közösen írt könyvük számos életrajzi adatot tartalmaz, emellett annyira lendületes, magával ragadó, amennyire Vangelió maga is volt.
Ahogy a bevezetőben írja:
„Amikor Szőllősy Klára először beszélt róla, hogy meg akarja írni az életem történetét, nagyon megijedtem. Többek közt az aggasztott, hogy ami annyira az enyém, hogyan írhatná meg más, és érdekes lehet-e másnak egyáltalán az, ami az én számomra annyira természetes volt? Aztán, ahogy egyre jobban belefeledkeztem a mesélésbe, sok minden megvilágosodott, átláttam, hogy életem minden fordulója a nagy történelmi erőknek, a nemzetek életének, politikai összecsapásainak függvénye volt, s ezért talán valóban nemcsak az enyém…”
A könyv két, egymástól jól elkülönülő részből áll. Az első rész címe Görögország, melyben a gyermekévekről, a néhány év gondtalanságáról, majd a polgárháborús időszak nehézségeiről olvashatunk. Jó ideje próbálom megérteni ezt az időszakot, rengeteg szakirodalmat is áttanulmányoztam, de ma is csodálattal tekintek azokra a gyerekekre és felnőttekre, akik a történelemnek ezt a viharos időszakát túlélték.
Vangelió szülőfaluja, a thesszáliai Trapszimi bemutatásával indul a regény, a falut Vangelió férje (akit a könyvben Fazekas Mártonnak nevez) 1964-es élményein keresztül ismerjük meg. A természeti szépségekben bővelkedő táj a hegyekkel, patakokkal, sziklákkal, vízeséssel, fákkal övezett út, a tiszta levegő szinte vonzza a látogatót. Megtudjuk, hogyan fogadták a faluban, kik a falu lakói, milyen a patriarchális berendezkedés, kik a falu gazdag és szegény emberei, milyen ételeket-italokat fogyasztottak, milyenek voltak az ünnepek. Vangelió édesapjáról és korán elhunyt édesanyjáról is szó esik, valamint a mostohájáról, a később született féltestvéreiről is. Édesanyja hiánya a regényben végig érződik, talán ezért is formálódott jelleme olyanná, amilyennek mi is ismertük, kitartó, talpraesett, mindent véghez vivő, elszánt, a jó értelemben vett harcias emberré.
Erős hangsúlyt kap a könyvben a baloldaliság eszméje, apja baloldalisága, és az övé is. Az apja, a rendíthetetlen, meggyőződéses kommunista, aki mindig hű maradt magához és az eszméihez, még akkor sem tört meg, és nem árulta el társait, amikor a kínzói a gyermekei előtt folytatták a bántalmazást. Igazi példakép.
A polgárháború idején a hadsereg kegyetlenkedései a gyerekeket sem kímélték, a kútból kimert víz többszöri visszaöntése, Vangelió szándékos lábon lövése, a bombázások olyan tapasztalások voltak számára, melyeket sosem feledett. Szerencsére itt is voltak nagybetűs emberek, akik oldaltól függetlenül segítettek egymásnak, vagy akár megmentették őket, ahogy tette az egyik tiszt is, Vangelió édesapja, Caruhasz Jorgosz esetében.
A polgárháború hősi menetelése, az „iroikí poría” 1948 tavaszától 1949 végéig tartott. Rengetegen indultak útnak, próbálván elmenekülni, túlélni a szörnyűséget.
Ennek Vangelió is részese volt; a regényben leírja, hogy az albán határt 2000-ből csak 600-an lépték át, a többiek megfagytak, éhen haltak vagy lelőtték őket. Az is csoda, hogy ő maga életben maradt. Különös értékkel bírt számára, hogy az úton, konkrétan az Olimposzon találkozott magával Nikosz Beloiannisszal — épp időben, mert már épp kezdték azt hinni, mind megfagynak és odavesznek. Beloiannisz kezdeményezésére kezdtek el táncolni és énekelni. „Megfeledkeztünk mindenről, hidegről, veszélyről, fáradtságról, csak a tánc volt, a ritmus, az ének, a közös vérkeringés. És aztán visszajöttek a kiküldött felderítők, közölték, hogy merre szabad az út, elindulhattunk, és az Olimposz északi lejtőjén lementünk Pieriába.” A történet kapcsán eszébe jut a szuliota nők 1821. évi híres Zalongosz tánca, akik, miután elfogyott a puskaporuk, körtáncba kezdtek, és a végén „sorra leugráltak a mélységbe, a Zalongosz szakadékába, hogy egy se kerüljön éve az ellenség kezére”. Miután Albániába átértek, Elbasanban, Tiranától nem messze, a fiútestvéreit elválasztották tőle, és a fiúk Németországba kerültek a Vöröskereszt közreműködésével — érdekes módon Németország csak gyermeket fogadott be, az esetleges rokonokat nem.
A könyv második részének címe Magyarország, mely a magyarországi eseményekről, élményekről szól. Az írók ügyeltek arra, hogy a két rész formailag arányos legyen. A mű cselekménye során az a rész következett, hogy Vangelió egy lengyelországi kitérő után megérkezett Magyarországra sok sorstársával együtt. Részletesen megismerhetjük az ideérkezés körülményeit, a fogadtatásukat. A leghangsúlyosabb, a leghosszabb részt a regényben Beloiannisz falu, annak felépülése kapta. A könyv minden sorából érződik Vangelió szeretete a falu iránt. Beloianniszba érvén megismerünk egy sor rokont, a történeteiket, a régi örömöket, bánatokat egyaránt. Szóba kerül a tanulás, az olvasás, az irodalom szeretete, a továbbtanulás iránti vágy és annak kalandos megvalósulása, a sárbogárdi gimnáziumi és kollégiumi évek élményei, a nagyszerű tanárai, akik mindvégig támogatták álmai megvalósításában a tehetséges diáklányt, aki az iskolába kerülve még magyarul sem tudott rendesen. A budapesti egyetemi évekről is szó esik, természetesen, nem kihagyva férjével való megismerkedésüket, kapcsolatukat, lányaik megszületését, az ő kisgyermekkorukat. Itt ér véget a történet.
1969 óta sok idő eltelt, sok minden történt azóta, és Vangelió kedves személyisége, „szilajsága, örökmozgó, játékos vidámsága” mindenkiben valamilyen nyomot hagyott, aki a közelébe került. Igazán tartalmas életet tudhatott maga mögött. Minden cselekedetéből, pozíciójából a tenni akarás érződött, legyen szó irodalomról vagy oktatásról, vagy bármi másról.
Az utolsó pillanatig dolgozott, rendszeresen cikkeket írt a görögség hazai lapjába, leginkább a görög irodalmat népszerűsítve.
Mi, magyarországi görögök mindig jó szívvel fogunk emlékezni rá.
„és aki csodát akar, vesse a vérét a szelekbe,
mert a csoda nem kívülünk van: benne kering ereinkben.”
– Szeferisz: Az angyalok fehérek (ford. Lator László)
Az ajánló az Ellinismos című lapban is megjelent (2025/2-3. szám 39. oldal).
Pancsosz Alexandra
Vélemények
Hozzászólás küldése