A hét könyve – John Dos Passos: Manhattan transfer
Száz éve jelent meg a világsikert hozó Manhattan transfer
1925-ben jelent meg az amerikai John Dos Passos (1896‒1970) regénye, a Manhattan transfer (Manhattani kalauz, ford. Bartos Tibor). Sikerét elsősorban újszerű írástechnikájának köszönhette, melyet figyelmet lekötő, komoly, de mégis könnyeden olvasmányos tartalommal tudott megtölteni. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás Horváth Eve verseiből
(Saját fotózás.)
A hét könyve – Szőllősy Klára, Caruha Vangelió: Az Olimposztól Angyalföldig
(Saját fotózás.)
A közelmúltban olvastam az 1969-ben megjelent „Az Olimposztól Angyalföldig” című könyvet, mely az idén januárban elhunyt Caruha Vangelió életútját mutatja be 1940 és 1969 közt. Szőllősy Klárával közösen írt könyvük számos életrajzi adatot tartalmaz, emellett annyira lendületes, magával ragadó, amennyire Vangelió maga is volt. Tovább »
A hét könyve – Keren Blankfeld: Auschwitzi szerelmesek
Auschwitz-Birkenau megemlítése kapcsán a legkevésbé sem a szerelem jut az ember eszébe. Inkább a koncentrációs tábor, a gázkamra, a kegyetlenség, a szenvedés és a tömeghalál. De bármennyire hihetetlen, még a legborzalmasabb körülmények között is, vagy mindezek ellenére, szövődtek szerelmek a foglyok között.
Keren Blankfeld ,New York-i tudósító, 2018-ban interjút készített az Egyesült Államokba érkező háborús menekültekkel, köztük David Wisniával. A beszélgetés végén felállt és már menni készült, amikor az idős férfi megemlítette, hogy volt egy nagy szerelme a haláltáborban. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás Peter Hammerschlag verseiből
(saját fotózás)
A velőtlen költészet
„A német Unsinnspoesie fogalmát talán érdemes a velőtlen költészet kifejezéssel visszaadni: ez a szó valóság érvényének megkérdőjelezésére ugyanúgy rákapcsolódhat (valótlanság ~ velőtlenség), mint az ebből következő, groteszk látásmódnak arra a bukfencező bátorságára, amelyet a nyársat nyelt esztéták az agyvelő nem-megfelelő működésével szeretnek összefüggésbe hozni. Konkrétan a 20. század első felének azon költőire alkalmazom e megtisztelő terminust, akiknek a többnyire apró, zajos és füstös kabarékban megszólalt, polgárpukkasztásból és filozófiából egybegyúrt, okos és játékos versei az Unsinnspoesie-t az angol nonsense poetry méltó rokonaivá avatják.” (1)
– írja Győrei Zsolt.
Peter Hammerschlag (1902-1942)
A nálunk a három közül legkevésbé ismert költő a harmincas évek elejétől vált a bécsi irodalmi kabaré egyik fenegyerekévé. Bécsi zsidó polgárcsaládba született, apja neves fülszakorvos volt. Ifjúkoráról keveset tudni, de 1930-ban Berlinben, a Die Katakombe nevű irodalmi-politikai kabaréban bukkan fel, mérsékelt sikerrel. Vissza is tér szülővárosába, ahol a Stella Kadmon alapította Der liebe Augustin kabaré háziszerzője és konferansziéja lesz. Legkedvesebb játékáról az Így írtok ti juthat eszünkbe: a publikum felvetette szerzők modorában rögtönzött „villámköltészeti” bravúrjai, lírai karikatúrái alapozzák meg a népszerűségét. Produkciói többször kerülnek egy műsorba a már klasszikusnak számító Ringelnatz verseivel. Utóbb más kabaréknak is szívesen dolgozik (ABC im Regenbogen, Stachelbeere, Literatur am Naschmarkt). Politikai közömbösségére jellemző, hogy – jóllehet álnéven – még az Anschluss után is dolgozik, utolsó kabarészövegét a Wiener Werkel nevű, 1939-ben megnyílt német kabaréba írja. Végül mégis elmenekül, ám Belgrádból váratlanul mégis visszatér Bécsbe. Egy zeneszerző barátja bújtatja, de a cigarettáról megfeledkezik. A láncdohányos Hammerschlag állítólag ezért merészkedik ki rejtekhelyéről.
Kényszerűen rövid életében egyetlen kötete sem jelent meg, de auschwitzi meggyilkolása után is harminc évet kellett várni, míg visszatért az irodalomba. Friedrich Torberg író, régi barátja 1972-ben adta ki csupán a verseskönyvét, talán túlzónak ítélhető, már-már a kishitűséggel rokon óvatosságból saját, a verseket finomabbra, szalonképesebbre hangoló változtatásaival. A kilencvenes évek óta viszont több, az eredeti szövegváltozatokat közlő verseskötet, hangzóanyagok, utószavak, tanulmányok munkálnak az újrafelfedezésén, a korabeli folyóiratokban és a hagyatékban megmaradt Hammerschlag-írások egybegereblyézésén. (2)
Élménybeszámoló a 2025. május 30-án tartott irodalomterápiás alkalomról
(Szigorúan a csoporttitok megtartásával.)
(Saját fotózás.)
Erre az alkalomra ketten regisztráltak, de egyikük idő közben lemondta, úgyhogy megtartottam életem második egyéni ülését (az elsőt 2024. október 9-én volt szerencsém). Írhatnám, hogy ez milyen rossz, de kár, hogy nem jöttek többen, stb., DE NEM! Nem írok ilyeneket. Az egyéni üléseknek másmilyen varázsa van, és hiszem azt, hogy a sors vagy bármi, amiben/akiben az ember hisz, ezt akarta.
Mivel a részt vevő (majdnem csoporttagot írtam, de most ugye nem volt csoport) kliens pontosan jött, így 17 órakor el is kezdtük. Másodjára volt nálam, így sem én, sem pedig a módszer nem volt ismeretlen számára. Tovább »
A hét könyve – Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!
(Saját fotózás.)
„Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly – minden eshetőségre készen –, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly meggyőződésem szerint mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.”
– írja Janikovszky Éva. Tovább »
A hét könyvei – Rényi Ádám novelláskötetei
(Saját fotózás.)
Rényi Ádám könyvei nemrég kerültek a kezembe, és az első könyv után nyomban elolvastam a másodikat és a harmadikat is. Magával ragadtak a novellái, kicsit Örkényre, kicsit Kishonra vagy Dahl-ra emlékeztető stílusukkal, a hétköznapi embereket foglalkoztató témákkal, a XX-XXI. századi Magyarország ismert közéleti szereplőinek időnkénti felvillanásával. Szinte biztos, hogy minden könyvben van pár novella, melyek párhuzamba állíthatók bármelyikünk életének történéseivel. Maguk a könyvek jól olvashatók, megfelelő betűmérettel és sortávolsággal készültek, és átlagban 200 oldal körüli terjedelmük miatt akár rövid utazásra is könnyen magunkkal vihetők. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás Joachim Ringelnatz verseiből
(saját fotózás)
A velőtlen költészet
„A német Unsinnspoesie fogalmát talán érdemes a velőtlen költészet kifejezéssel visszaadni: ez a szó valóság érvényének megkérdőjelezésére ugyanúgy rákapcsolódhat (valótlanság ~ velőtlenség), mint az ebből következő, groteszk látásmódnak arra a bukfencező bátorságára, amelyet a nyársat nyelt esztéták az agyvelő nem-megfelelő működésével szeretnek összefüggésbe hozni. Konkrétan a 20. század első felének azon költőire alkalmazom e megtisztelő terminust, akiknek a többnyire apró, zajos és füstös kabarékban megszólalt, polgárpukkasztásból és filozófiából egybegyúrt, okos és játékos versei az Unsinnspoesie-t az angol nonsense poetry méltó rokonaivá avatják.” (1)
– írja Győrei Zsolt.
Joachim Ringelnatz (1883-1934)
Ringelnatz életútja olyan, amire talán még Morgenstern is azt mondta volna: épp csak akasztott ember nem lett belőle. Miután kicsapták a lipcsei gimnáziumból, volt katona, mindenes egy panzióban, szakmunkástanuló egy kátránypapírüzemben, utazási iroda alkalmazottja, trafiktulajdonos, idegenvezető, kirakatrendező, könyvtárkatalogizátor, festőművész és matróz – utóbbi minőségében a kieli matrózlázadás idején azután kis híján mégis akasztott ember lett belőle.
És mindeközben és mindenekfelett: kabaréköltő, 1909-ben már Wedekind mellett a müncheni Simplicissimusban szerepelt a verseivel, igazi népszerűségre azonban a Weimari Köztársaság idején tett szert: matrózruhában előadott versrevüjével turnézott a német nyelvterületen – többek között Morgenstern egykori sikereinek helyszínén, a Schall und Rauchban is színpadra lépett. Művésznevét is a matrózok kedvelt tetoválása, a csikóhal után választotta az eredetileg Hans Gustav Böttichernek anyakönyvezett Joachim.
Zajos és füstös irodalmi kabarék ünnepelt költője, gumiarcú vagabundja volt, akinek verseiben várták és tapsolták a meglepő fordulatokat, a fürge játékot, a csattanót. Harsány színekkel, meglepő ötletekkel, nyelvi bravúrokkal zsonglőrködő, keserűen bölcs, bátor bohóc. 1933-ban a nácik hatalomra kerülése után Hamburgban és Münchenben rögtön betiltották a fellépéseit, Drezdában le is rángatták a színpadról, a könyveit pedig máglyára vetették. A maga polgárpukkasztó, excentrikus módján állt rajtuk bosszút: 1934 novemberében, ötvenegy évesen meghalt – talán Morgensternt plagizálva? – tüdőbajban. Festményei javarészt elvesztek, az általa rendezett kirakatok szintén a múltéi immár, de lírai és prózai életműve azóta is töretlen népszerűségnek örvend. (2)
KöltéSzerda // Válogatás Christian Morgenstern verseiből
(saját fotózás)
A velőtlen költészet
„A német Unsinnspoesie fogalmát talán érdemes a velőtlen költészet kifejezéssel visszaadni: ez a szó valóság érvényének megkérdőjelezésére ugyanúgy rákapcsolódhat (valótlanság ~ velőtlenség), mint az ebből következő, groteszk látásmódnak arra a bukfencező bátorságára, amelyet a nyársat nyelt esztéták az agyvelő nem-megfelelő működésével szeretnek összefüggésbe hozni. Konkrétan a 20. század első felének azon költőire alkalmazom e megtisztelő terminust, akiknek a többnyire apró, zajos és füstös kabarékban megszólalt, polgárpukkasztásból és filozófiából egybegyúrt, okos és játékos versei az Unsinnspoesie-t az angol nonsense poetry méltó rokonaivá avatják.” (1)
– írja Győrei Zsolt.
Christian Morgenstern (1871-1914)
„A huszadik századi német velőtlen költészet doyenje régi tájképfestő-családba született Münchenben. Tízéves korában vesztette el édesanyját, akitől az életen kívül alkalmasint a tüdőbajt is kaphatta. Járt katonaiskolába, tanult közgazdaságtant, 1894-től mégis újságíróként, lektorként, dramaturgként kereste kenyerét Berlinben, miközben Max Reinhardt kabaréja, a híres Schall und Rauch számára írt verseket. Többször járt Norvégiában, a nyelvet is megtanulta, több lbsen-drámát fordított németre. A misztikum iránti szenvedélyes érdeklődése hozta 1909-ben Budapestre, egy nemzetközi teozófiai kongresszuson vett részt. 1910-ben, tüdőbaja enyhülésekor vette feleségül Margareta Gosebruch von Liechsteint. A javulás azonban csalókának bizonyult. Többször, több szanatóriumban keresett gyógyulást betegségére, amely végül 1914 márciusában ragadta el.
Talán tájképfestő őseinek köszönhette, hogy kabaréköltőként pazarul eredeti képpel hívta fel magára a figyelmet, amikor a világ szemléletének új lehetőségeként a lengedezést javasolta egy bitófán.
„A bitóról másnak látszik a világ, s mindenki más dolgokat lát meg benne, mint mindenki más” – írta verseskönyve bevezetőjében. Az így megtapasztalt panoráma hangolta az 1905-ös Galgenlieder című kötet verseit filozofikussá és fanyarrá. Ezt a hangot erősítik a későbbi gyűjtemények: a címszereplő és annak von Korf nevű barátja szellemi kalandozásait összefoglaló Palmström (1910), továbbá a hagyatékban maradt versekből összeállított Palma Kunkel (1916) és a Gingganz (1919) is. Ezen kötetek anyagát elsőként özvegye gyűjtötte össze és adta ki férje egykori munkaadójánál és barátjánál, a korábbi Morgenstern-verseskötetek kiadójánál, Bruno Cassirernél 1932-ben.” (2)
Én most sem bitófás verseket nem válogattam, nem jelenik meg sem Palmström, sem pedig von Korf – ám a fenti költői stílust úgy gondolom, az általam kiválasztott költemények is visszaadják – legalábbis remélem. Tovább »