A hét könyvei – Rényi Ádám novelláskötetei
(Saját fotózás.)
Rényi Ádám könyvei nemrég kerültek a kezembe, és az első könyv után nyomban elolvastam a másodikat és a harmadikat is. Magával ragadtak a novellái, kicsit Örkényre, kicsit Kishonra vagy Dahl-ra emlékeztető stílusukkal, a hétköznapi embereket foglalkoztató témákkal, a XX-XXI. századi Magyarország ismert közéleti szereplőinek időnkénti felvillanásával. Szinte biztos, hogy minden könyvben van pár novella, melyek párhuzamba állíthatók bármelyikünk életének történéseivel. Maguk a könyvek jól olvashatók, megfelelő betűmérettel és sortávolsággal készültek, és átlagban 200 oldal körüli terjedelmük miatt akár rövid utazásra is könnyen magunkkal vihetők. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás Joachim Ringelnatz verseiből
(saját fotózás)
A velőtlen költészet
„A német Unsinnspoesie fogalmát talán érdemes a velőtlen költészet kifejezéssel visszaadni: ez a szó valóság érvényének megkérdőjelezésére ugyanúgy rákapcsolódhat (valótlanság ~ velőtlenség), mint az ebből következő, groteszk látásmódnak arra a bukfencező bátorságára, amelyet a nyársat nyelt esztéták az agyvelő nem-megfelelő működésével szeretnek összefüggésbe hozni. Konkrétan a 20. század első felének azon költőire alkalmazom e megtisztelő terminust, akiknek a többnyire apró, zajos és füstös kabarékban megszólalt, polgárpukkasztásból és filozófiából egybegyúrt, okos és játékos versei az Unsinnspoesie-t az angol nonsense poetry méltó rokonaivá avatják.” (1)
– írja Győrei Zsolt.
Joachim Ringelnatz (1883-1934)
Ringelnatz életútja olyan, amire talán még Morgenstern is azt mondta volna: épp csak akasztott ember nem lett belőle. Miután kicsapták a lipcsei gimnáziumból, volt katona, mindenes egy panzióban, szakmunkástanuló egy kátránypapírüzemben, utazási iroda alkalmazottja, trafiktulajdonos, idegenvezető, kirakatrendező, könyvtárkatalogizátor, festőművész és matróz – utóbbi minőségében a kieli matrózlázadás idején azután kis híján mégis akasztott ember lett belőle.
És mindeközben és mindenekfelett: kabaréköltő, 1909-ben már Wedekind mellett a müncheni Simplicissimusban szerepelt a verseivel, igazi népszerűségre azonban a Weimari Köztársaság idején tett szert: matrózruhában előadott versrevüjével turnézott a német nyelvterületen – többek között Morgenstern egykori sikereinek helyszínén, a Schall und Rauchban is színpadra lépett. Művésznevét is a matrózok kedvelt tetoválása, a csikóhal után választotta az eredetileg Hans Gustav Böttichernek anyakönyvezett Joachim.
Zajos és füstös irodalmi kabarék ünnepelt költője, gumiarcú vagabundja volt, akinek verseiben várták és tapsolták a meglepő fordulatokat, a fürge játékot, a csattanót. Harsány színekkel, meglepő ötletekkel, nyelvi bravúrokkal zsonglőrködő, keserűen bölcs, bátor bohóc. 1933-ban a nácik hatalomra kerülése után Hamburgban és Münchenben rögtön betiltották a fellépéseit, Drezdában le is rángatták a színpadról, a könyveit pedig máglyára vetették. A maga polgárpukkasztó, excentrikus módján állt rajtuk bosszút: 1934 novemberében, ötvenegy évesen meghalt – talán Morgensternt plagizálva? – tüdőbajban. Festményei javarészt elvesztek, az általa rendezett kirakatok szintén a múltéi immár, de lírai és prózai életműve azóta is töretlen népszerűségnek örvend. (2)
KöltéSzerda // Válogatás Christian Morgenstern verseiből
(saját fotózás)
A velőtlen költészet
„A német Unsinnspoesie fogalmát talán érdemes a velőtlen költészet kifejezéssel visszaadni: ez a szó valóság érvényének megkérdőjelezésére ugyanúgy rákapcsolódhat (valótlanság ~ velőtlenség), mint az ebből következő, groteszk látásmódnak arra a bukfencező bátorságára, amelyet a nyársat nyelt esztéták az agyvelő nem-megfelelő működésével szeretnek összefüggésbe hozni. Konkrétan a 20. század első felének azon költőire alkalmazom e megtisztelő terminust, akiknek a többnyire apró, zajos és füstös kabarékban megszólalt, polgárpukkasztásból és filozófiából egybegyúrt, okos és játékos versei az Unsinnspoesie-t az angol nonsense poetry méltó rokonaivá avatják.” (1)
– írja Győrei Zsolt.
Christian Morgenstern (1871-1914)
„A huszadik századi német velőtlen költészet doyenje régi tájképfestő-családba született Münchenben. Tízéves korában vesztette el édesanyját, akitől az életen kívül alkalmasint a tüdőbajt is kaphatta. Járt katonaiskolába, tanult közgazdaságtant, 1894-től mégis újságíróként, lektorként, dramaturgként kereste kenyerét Berlinben, miközben Max Reinhardt kabaréja, a híres Schall und Rauch számára írt verseket. Többször járt Norvégiában, a nyelvet is megtanulta, több lbsen-drámát fordított németre. A misztikum iránti szenvedélyes érdeklődése hozta 1909-ben Budapestre, egy nemzetközi teozófiai kongresszuson vett részt. 1910-ben, tüdőbaja enyhülésekor vette feleségül Margareta Gosebruch von Liechsteint. A javulás azonban csalókának bizonyult. Többször, több szanatóriumban keresett gyógyulást betegségére, amely végül 1914 márciusában ragadta el.
Talán tájképfestő őseinek köszönhette, hogy kabaréköltőként pazarul eredeti képpel hívta fel magára a figyelmet, amikor a világ szemléletének új lehetőségeként a lengedezést javasolta egy bitófán.
„A bitóról másnak látszik a világ, s mindenki más dolgokat lát meg benne, mint mindenki más” – írta verseskönyve bevezetőjében. Az így megtapasztalt panoráma hangolta az 1905-ös Galgenlieder című kötet verseit filozofikussá és fanyarrá. Ezt a hangot erősítik a későbbi gyűjtemények: a címszereplő és annak von Korf nevű barátja szellemi kalandozásait összefoglaló Palmström (1910), továbbá a hagyatékban maradt versekből összeállított Palma Kunkel (1916) és a Gingganz (1919) is. Ezen kötetek anyagát elsőként özvegye gyűjtötte össze és adta ki férje egykori munkaadójánál és barátjánál, a korábbi Morgenstern-verseskötetek kiadójánál, Bruno Cassirernél 1932-ben.” (2)
Én most sem bitófás verseket nem válogattam, nem jelenik meg sem Palmström, sem pedig von Korf – ám a fenti költői stílust úgy gondolom, az általam kiválasztott költemények is visszaadják – legalábbis remélem. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás Stermeczky Zsolt Gábor verseiből
(Portréfotó kifotózva a Tévedések tárgya című kötetből.)
Stermeczky Zsolt Gábor 1992-ben született, Budapesten él. Költő, ex-újságíró, hobbizenész, a Könnyűzenei párbeszédek sorozat ötletgazdája. (forrás1) (forrás2) Tovább »
Élménybeszámoló a 2025. április 11-én tartott irodalomterápiás alkalomról
(Szigorúan a csoporttitok megtartásával.)
A csoportülés Szabó Imola Julianna irodalmi közreműködésével zajlott, aki az irodalmi életben több területen is végez alkotó munkát.
(A bejegyzés a kép után folytatódik.)
Saját fotózás, így a fotón én nem vagyok rajta. A kép jobb oldalán ülő csoporttag kérte, hogy a fotón ne szerepeljen, ezt tiszteletben tartottam, ezért láthatóak csak a lábai. Ebben a formában mindenki jónak találta, és megengedték, hogy közzé tehessem.
2025. április 11. duplán örömteli, duplán irodalomterápiás volt számomra. József Attila születésnapját méltón megünnepeltük, ebben biztos vagyok.
Egy kis kitérőt hadd tegyek, mert ezzel a projektemmel kapcsolatos, melynek egyik alkalma volt a Szabó Imola Juliannával közös irodalomterápiás csoportülésünk.
A PTE-BTK budapesti tagozatán cseperedtem irodalomterapeutává, és 2025. április 11-én és 12-én tartották a X. irodalomterápiás műhelykonferenciát online, legfőképpen azok számára, akik még a képzés hallgatói. Hatalmas öröm volt számomra, hogy Béres Judit, a képzés szakfelelőse, egyik mentorom, ma már kedves kollégám felkért, adjak elő a szerzőkkel közreműködésben tartott irodalomterápiás csoportüléseimről, a szerelemprojektemről. Hatalmas öröm volt számomra, hogy lehetőségem volt elvállalni, és vihettem hírét mindennek, és ezzel a munkahelyemnek is. Utóbbit azért is tartom fontosnak, mert a munkahelyem által egy biztos hátteret kapok a szervezésben, mert ez sajnos nem mindig erősségem, akárhogy is nézem. Hálás vagyok a lehetőségért, a figyelemért, az érdeklődésért, a kérdésekért, a kedves visszajelzésekért, Judit számomra nagyon kedves méltatásáért (nem találtam jobb szót, de biztos van). Ahogy ott is mondtam, folyamatosan kint lehetne nálam a kék alapon fehér T betű, hiszen minden egyes alkalommal tanulok, hiába vagyok már valamennyire rutinos. Nagy utat jártam be, hogy ott lehessek, ahol épp most tartok. A délelőttöm egy kis szelete tehát ez az előadás és az ehhez kapcsolódó kérdések megválaszolása volt.
(A bejegyzés a kép után folytatódik.)
Saját képernyőkép a PTE-BTK X. irodalomterápiás műhelykonferenciáján előadott prezentációm címdiájáról.
Aztán eljött a 17 óra, amikor Szabó Imola Juliannával (aki elmondta, hogy Imusnak szokták szólítani) közösen tartottunk irodalomterápiás csoportülést.
Erre az alkalomra 5 fő regisztrált, ebből mindösszesen 1 fő jelezte, hogy nem tud jelen lenni. És jött még pluszban 2 fő, így végül 6 csoporttag, Imus és én ültünk a körben. 🙂 Még sosem fordult elő, hogy nem készültem fel eléggé, ki kellett szaladnom fénymásolni még pár lapot (a tollak fogtak, most legalább nem emiatt szaladgáltam, mint néhány alkalommal korábban). Villogott a fejemben a kék alapon fehér T betű. 🙂 Tovább »
„Szerelmem, Varsó: Kerényi Grácia utazásai”
(Budapest, 1925. április 9. – Budapest, 1985. április 7.)
„… mosolyoddal az arcomon
egyre rohanóbb vonatomon
járom az utamat tőlem hozzád
szeretőt idegent
bebocsát elereszt
Lengyelország.”
Kerényi Grácia: Úti jegyzetek 1965.
Kerényi Grácia költő, magyar–lengyel műfordító, esszéíró.
Az ismert Kerényi Károly klasszika-filológus professzor és Stamberger Erzsébet latin–görög–német szakos tanár gyermeke. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás japán haikukból VI.
(saját fotózás)
Az öttel ezelőtti szerdai bejegyzéstől kezdve néhány szerdai blogbejegyzésben a Béka toccsan a tóba : 222 japán haiku című kötetből szemezgetek.
A kötet a Napkút Kiadó égisze alatt látott napvilágot, a benne olvasható haikukat Kállay Kotász Zoltán ültette át magyarra. Ahogy az Utószó és köszönetnyilvánításban írja Kállay Kotász Zoltán, fordítói gyakorlat és nyelvtudás nélkül dolgozott, és a munkáját nem fordításnak, inkább ferdítésnek hívja. A formai és tartalmi hibák pedig az ő makacsságának köszönhetőek – ahol nem egyeznek a szótagszámok a haiku 5-7-5 szótagszámos formáját tekintve, ott ez szembe is tűnik. Mindezt részletesen a könyvben, én ennyivel be is fejezem a bevezető sorokat. Jöjjenek a haikuk. Tovább »
Élménybeszámoló a 2025. március 19-én tartott irodalomterápiás alkalomról
(Szigorúan a csoporttitok megtartásával.)
(Saját fotózás. Úgy készültem a terem berendezésekor, hogy velem együtt ennyien leszünk.)
Sajnos a február 21-i alkalmat le kellett mondanom, mert lebetegedtem. Ez a márciusi időpont nem annak a pótlását szolgálta, hanem egy attól teljesen független alkalom volt.
A mostani alkalomra 11 fő regisztrált, de amikor előtte való nap, kedden, kiküldtem a regisztrációk visszaigazolásáról szóló e-mailt, sokan lemondták, nem értek volna időben oda kezdésre (ezt egyébként köszönöm, jólesett a jelzés, valamint hogy tiszteletben tartották azt a kérésem, hogy igyekezzünk ne késni), végül a képen látható körben rajtam kívül ketten voltak a részt vevők. Egyikük már volt irodalomterápiás csoportülésen, nálam is, másikuknak ez volt az első irodalomterápiás élménye. Tovább »
KöltéSzerda // Válogatás japán haikukból V.
(saját fotózás)
A néggyel ezelőtti szerdai bejegyzéstől kezdve néhány szerdai blogbejegyzésben a Béka toccsan a tóba : 222 japán haiku című kötetből szemezgetek.
A kötet a Napkút Kiadó égisze alatt látott napvilágot, a benne olvasható haikukat Kállay Kotász Zoltán ültette át magyarra. Ahogy az Utószó és köszönetnyilvánításban írja Kállay Kotász Zoltán, fordítói gyakorlat és nyelvtudás nélkül dolgozott, és a munkáját nem fordításnak, inkább ferdítésnek hívja. A formai és tartalmi hibák pedig az ő makacsságának köszönhetőek – ahol nem egyeznek a szótagszámok a haiku 5-7-5 szótagszámos formáját tekintve, ott ez szembe is tűnik. Mindezt részletesen a könyvben, én ennyivel be is fejezem a bevezető sorokat. Jöjjenek a haikuk. Tovább »
A hét könyvei – A Dalai Láma macskája sorozat
(saját fotózás)
DLM, Rinpocse, Minden idők legszebb teremtménye, Havasi Oroszlánom. Ki hogyan szólítja e ragyogóan kék szemű, selymes bundájú, mindig finom falatokra vágyó (amit meg is kap) macskát.
Élete nehezen indult Újdelhi koszos utcáin, de Őszentsége a Dalai Láma jókor volt jó helyen, magához vette a kiscicát. Ekkor kezdődtek vidám, merész és elgondolkodtató kalandjai a Namgyal kolostorban és környékén. Tovább »